Szeretlek még mindig, bár ezt senki sem tudja,

Ennyi a bűnöm, s ez csupán az életem titka.

Reménykedek benne, te is hasonlóan érzel,

Elolvadok már attól, ha a szemembe nézel.

Te nem sejtheted mennyire fontos vagy nekem,

Nem vagy több, se kevesebb, mint az életem.

Érzem, ha nem lennél, én sem lehetnék,

Meghalnék, hisz hiányoddal tovább nem élhetnék.

 

Holdnak a csillagok, Napnak a felhők,

Anőknek a férfiak, a férfiaknak a nők, nekem Te vagy.

 

Szomorú éjszakák, magányos nappalok,

Ez maga a pokol, vagy most hol vagyok?

Repülnék az angyalokkal, csak egy szavadba kerülne,

Eljuttatnál engem a boldogság földjére.

Távol innen a zord világtól szívem ott élhetne,

Nem lenne több bánat, csak én lennék és te.

Ébren álmodnék, s az álmom Te lennél,

Legboldogabb ember lennék, ha te is így szeretnéd.

 

 

Lehet most is álmodunk, s nem létezik világ

De életünk kertjében, nyílik a sok virág

 

Félsz hogy egyszer kelni kell, mert eljön a reggel

Kapcsolatunk hajnalán nem csörög majd vekker

 

Ha felébresz álmodból, én ott leszek Veled

Átölellek szorosan, s fogom majd a kezed

 

Ha megdobban a szívem, tudd hogy Érted dobog

Ne köszönj meg semmit sem, nem olyan nagy dolog

 

Érted megteszek mindent, Te is értem teszel

Megkérem a kezecskéd, s feleségem leszel

 

Veled leszek örökre, jóban és a rosszban

Csókot kapsz az oltárnál, gyengéden és hosszan

 

Tisztellek és szeretlek, míg eljön az este

A szerelmünk egy csoda, egy lélek két testbe’

 

 

Te nem tudhatod milyen, ha igazán szeretsz, Ha valakit egy életen át, sohasem feledsz! Ha minden egyes nap végén az emlékével fekszel, És másnap újra rágondolva kelsz fel. Te nem tudhatod, milyen az érzéstől égni, Minden egyes nap csupán viszonzást remélni. Te nem tudhatod, milyen csakis Érte élni, S, hogy milyen rossz állandóan csalódástól félni!

 

Ígérem nem zavarok többé és most már végleg elmegyek, Egy fiu félre lép utadból, nem lesz játékszered! Köszönöm a könnyes éjszakát, Köszönöm, hogy szerethettelek Egy világot törtél össze bennem Ne hidd, hogy könnyen elfelejtelek!

 

 

Mondanám, de ezt nem lehet,

Örökké szeret a szívem, mást nem tehet,

Szemem sír, s nem szól szám,

Tudom, többé nem vársz rám.

 

Hallgatom a csendet, lelkem kiáltását,

S érzem fájdalom szétmarását,

Csak ülök, s várom, hogy megöljön,

Akarom, hogy végre értem egy angyal jöjjön.

 

Szeretném, ha repülnénk, s vinne szárnyain,

S közbe elfelejteném buta álmaim,

Elvinne oda, ahol nem fáj semmi sem,

S ahol eltűnnek a sebek lelkemen.

 

 

Muszáj álmodnom, hogy újra veled lehessek,

Muszáj, hogy újra lelkedhez érhessek,

Muszáj, hisz most csak egy másik világban lehetek veled,

Muszáj, mert csak ott foghatom meg kezed.

 

Muszáj álmodnom, hogy a remény meg ne haljon,

Muszáj, hogy szívem téged soha el ne hagyjon,

Muszáj, hisz talán egyszer újra együtt leszünk,

Muszáj, mert akkor, ha megfogjuk, talán nem remeg kezünk.

 

Muszáj élnem, hogy legyen egy pillanat,

Muszáj, hogy legyen két szív mely egymásnak, megmarad,

Muszáj, már többé ne féljek, hogy elengeded kezem,

Muszáj, nehogy azt érezzem nem vagy velem.

 

Muszáj élnem, hogy legalább egyszer csókodat érezzem,

Muszáj, hogy egy éjszakán veled vétkezzem,

Muszáj, hisz tudom, nem veszítettelek el,

Muszáj, mert ez a két szív egymástól soha nem szakad el...

 

 

Sőtét az éjszaka, s alszik már a város,

Nem vagyunk mi most mások, csak egy magányos páros;

Együtt vagyunk együtt, de mégis egymagunk,

Hosszú az út mögöttünk, de előre haladunk.

 

Zord körülmények közt, ugyan mi szenvedünk,

De nem adjuk fel mostmár, mert akármit tehetünk;

Tudjuk már egymásról, melyikünk mit szeret,

A mi hajónk mindent bír, vihart jeget és szelet.

 

Egymásra gondolunk, reggel is meg este,

Egy kép van csak semmi több, az emlékünkbe festve;

Annak az emléke, mikor találkoztunk,

Emlékszem rá még mindig, mennyire csodálkoztunk.

 

Reméltük mindketten, nem lesz rossz az első,

És azt is hogy aznap még nem fog esni az eső;

Boldogok voltunk mink az első csók után,

Boldogok voltunk mert reméltük ezután

 

Egyetlen gond sem lesz, tiszta lesz a légkör,

De nem volt még lefutott ama utolsó két kör;

Úgy hittük elvesztünk, és nem lesz már semmi,

Többé nem engedjük meg, nem állhat közénk senki.

 

Tudnod kell bármivan, én ott vagyok veled,

Ha bajban érzed magad én megfogom a kezed;

Vigyázok rád mindíg, örökkön örökké,

Szerelmünk nem a multé, a jövőé, öröké.

 

Lehet hogy hibáztam, rosszat mondtam néha,

De változzak disznóvá, vagy legyek inkább béka

Ha szándékosan volt, hogy megbántottalak,

És soha nem hazudtam, és meg én nem csaltalak.

 

Elégszer féltem már, emiatt másokkal,

Ha az ember átéli, akkor néha besokal;

Nem akarok neked, rossz napokat soha,

A szívem hozzád nött már, mint fához a zöld moha.

 

Kevésszer mutatom, hogy mi az mit érzek,

De megtudod nemsoká, ha vége lesz e résznek;

Mit iréntad érzek, most végre megtudod,

Ha a verszakok élén, a betűket olvasod.

 

 

 Nem vágyom én semmi másra,
Csak sírig tartó boldogságra,
Ha mellettem vagy könnyű vagyok,
S közben ezer csillag fénye ragyog.

Bársonyos bőröd érintése,
Tündéri ajkad nevetése,
Fülembe súgott szerelemes szavak
Bennem végtelen örömöt fakaszt.

Nem számít már meddig élek,
Mert enyém, kit más nem remélhet
S tudom boldog leszek odaát,
Mert szerethettem e csodát!

 

 

Ne kérdezz semmit, csak ölelj,
s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj,
mert most erre van szükségünk.
A hangtalan melegre, a néma üzenetre,
hogy legyünk szeretve
egymás által nagyon,
túl minden határon
az életig, a halálig
a szenvedésig, a boldogságig,
hogy elfeledjük a jelent,
hogy kit te szeretsz,
s kit én is, messze ment.
 
Életünk elhagyott,
de egymásnak megmaradtunk,
hogy feledjünk, s szeressünk nagyon.
 
Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj.